2016. október 15.

Nulladik lélegzetvételem

0.

A baleset után
Túlélni 

IVANA WILLIAMS


VEGYÉL EGY MÉLY LEVEGŐT 
11 hónappal a baleset után - 2013. november

Tizenegy hónapja vagyok tagja a Lélegezz velem! nevű terápiás csoportnak. Két hónap kóma után, anyám úgy döntött, megpróbál segíteni rajtam, amikor a lelkiállapotom egyre súlyosabb lett. A fájdalom már elviselhetetlen volt azok után, hogy megtudtam, se a kishúgom és se a barátom nem élte túl a balesetet. A részletekről nem akartam, hogy bárki is beszámoljon, elég volt ennyit hallanom, és már abban a pillanatban tudtam, hogy soha nem leszek már a régi. Azt hiheti az ember, hogy mekkora mázlija van, amiért Ő volt az egyetlen túlélő, de én úgy gondolom, ez a legrosszabb, amit ellehet képzelni. Hiába okolom magamat, tudom, hogy nem az én hibám. De okolhatnám Briant is, amiért ő vezetett akkor, vagy Melodyt, aki egész út alatt nem csinált semmit. Bárkit okolhatnék, de amíg itt vagyok, tudom, hogy nem leszek képes megbirkózni ezzel a fájdalommal, ami életem végéig elfog kísérni. Tisztán látom magam előtt a balesetet, az agyam viszont pár hétig blokkolta az emlékeimet, azokat a szörnyű perceket, amikre az ember soha nem akarna újra emlékezni. De aztán minden visszajött. 
BUMM. 
Nem egyszerre, hanem mint egy kirakós játék. Sikerült összeraknom, és akkor tudatosult bennem minden. Igazából. Összeraktam. 
Az egyik kezem csupa vér volt, a másikkal Brianét szorongattam. Ő nem lélegzett már, arra rájöttem, hogy szörnyethalt a balesetben, és még csak elbúcsúzni sem tudtam tőle. Azt gondoltam, talán megérzi, ha fogom a kezét, és azt suttogom neki, hogy minden rendben lesz, de nem így volt. Brian nem vett többé levegőt. Megmozdulni sem bírtam, a fájdalom úrrá lett a testemen, és kiabálni akartam a húgomnak, hogy itt vagyok, megmentem, túléljük, nem sikerült. Mintha lebegtem volna, egy örökkévalóságnak tűnt az ottlét, pedig csak pár perc volt az egész. És utána már minden kiesett, mert két hónapra lehunytam a szememet. A szüleim arcát képzeltem magam elé, hogy milyen volt, amikor megtudták, hogy a kislányuk Melody elhunyt, a másik pedig a halál küszöbén állt. Anyám volt a példaképem, és tudom, hogy mennyire megviselte a baleset, még akkor is, ha nem mutatja jelét. Törékeny volt és jószívű, a legjobb anyuka a világon. És már csak én maradtam neki. Nem tudja, de látom rajta, hogy mindent megpróbál megtenni azért, hogy ne érezze magát felelősnek, pedig ennek az egésznek semmi köze hozzá. Tudom, hogy a lelke mélyén valahol magát okolja a történtekért, mert kiskorunk óta úgy vigyázott ránk, mint a szeme fényére. 
Az apám már más tészta. Amikor megtudta, hogy kómába estem, elkönyvelte magában, hogy többé már nem fogok felébredni. Ő volt az első aki feladta a reményt, és nem bízott meg bennem. Cserbenhagyott, amikor a legnagyobb szükségem lett volna rá. A szüleim számára most ugyanolyan nehéz, de úgy érzem, mintha elhidegült volna tőlem miután valamilyen csoda folytán, két hónap után felébredtem. Teljesen megértem, hogyha így akarja túltenni magát a gyászon, de nem vagyok képes elfogadni azt, hogy megpróbált volna lekapcsoltatni a gépekről, és ha anyám nincs akkor most én sem lennék. Néha azt gondolom, hogy ezt kellett volna tennie. Engedhette volna neki. 
Megszabadított volna az égető fájdalomtól. 
Nem beszéltem senkivel, sőt azóta sem tartom a kapcsolatot a barátaimmal sem, de amikor anya hozzám költözött, és egy hónapig velem lakott, szerettem volna többet tudni a balesetemről. Beszélt róla. Többet, mint amennyit akartam volna hallani. A gyanúm beigazolódott, Brian tényleg meghalt már a becsapódás után nem sokkal. Melody szenvedett, egészen a kórházig, ahol viszont a műtét közben végleg feladta, és nem vert többé a szíve. 
És jöttem én. 
Hat hónapom állt abból, hogy folyton kórházba kellett járnom. Kivizsgálás, rutinellenőrzések, újabb és újabb gyógyszerek. Dr. Michaels mindig szívesen fogadott, holott tudta, hogy nagyon nehéz lesz bánni velem ezek után. Egy szót sem szólt, amikor váratlanul megjelentem a rendelőjébe, hogy tisztázzam magamban a dolgokat, pedig mindketten csak szemben ültünk egymással, és vártuk, hogy mikor szólalok meg. Priscilla Michaels két gyermekes anyuka, boldog házasságban élnek a férjével Todd-al, aki néha meglátogatja a munkájában. Párszor találkoztam vele, ha egyedül megyek, akkor általában csak megiszunk egy kávét, és kérdezget felőlem. A legutóbbi alkalommal már válaszoltam neki, és azóta egyre bátrabban mertem beszélni valaki olyannal, akiben látok némi bizalmat.
Dr. Michaels sosem ítélt felettem. Sosem várt el tőlem dolgokat. Tudta, hogy amikor eljön az ideje beszélni fogok, viszont én elveszítettem a bátorságom, és hagytam magam szenvedni.
Todd rendes és segítőkész. Mindig mindenben mellettem áll. A legutóbbi beszélgetésünk óta eltelt egy hét, és nem változott semmi.
- Tudom, rengetegen megkérdezték már... de hogy vagy? - szürcsöl bele a kávéjába. Először úgy gondoltam, nem is akarok rá figyelni arra, hogy miket beszél. Kiakartam kapcsolni az agyam, és csak csendben ülni mellette, de Todd kedves volt velem, és nem akartam rosszat neki. 
Hangosan felsóhajtok. Érti a célzást. Tudja, hogy mennyire elegem van ebből a kérdésből, de én is tudom, hogy Őt tényleg érdekli az állapotom. 
- Jól leszek - vonom meg a vállam, és ezzel be is fejezem a mondanivalómat. 
Anyám, Dr. Michaels és Todd, akiket tényleg érdekli, hogy vagyok. Még akkor is, amikor túlságosan lekötnek a gondolataim, amikor ismét visszakerülök a lépcső legaljára, és még akkor is, amikor úgy érzem, teljesen egyedül maradtam.
Az apám nem beszél velem.
Lemondott rólam.

De most már tudom, hogy nem vagyok egyedül. 

Ivana Williams vagyok  21 éves, egy autóbaleset túlélője és egyben áldozata is. Ez pedig az a történet, amelyben elmesélem, hogyan dolgoztam fel a húgom és a párom elvesztését, hogyan sikerült kigyógyulnom a fájdalomból, és hogyan tanultam meg egyszerre újból lélegezni és szeretni. 

2016. augusztus 8.

Nyitás + A történetről röviden

Róluk szól a történet
Ivana Williams nem hisz a boldog befejezésben, nem hisz abban hogy minden rendben lehet, miután egy évvel ezelőtt tragikus autóbalesetben kómába esett, elveszítette barátját, és két évvel fiatalabb kishúgát. Magát okolja a történtek miatt, de az anyukája minden pillanatban mellette van amióta hazaengedték a kórházból, és nem engedi hogy a lánya belefulladjon az önsajnálatba. Ám egy nap, mintha a világ hatalmasat fordult volna körülötte, Ivana megismerkedik egy árva tinédzserfiúval a kedves és természetes humorral rendelkező Jesse-vel, aki már egy hónapja otthagyta az árvaházat. Jesse magával hozza a reménnyel teli verseit, amiket Max bárjában szokott felolvasni szombat esténként, és bemutatja Ivanának kiskori szerelmét Tara-t, aki kétségbeesetten emlékezteti Őt a testvérére. 
Aztán képbe lép Nathaniel Ellis isa jóképű, gondoskodó és segítőkész fiatalember, aki egyedül neveli hat éves kishúgát Gabriellát, és szinte már törzsvendégek Max bárjában. A férfi 18 éves volt, mikor megszületett a kislány és amikor az édesapja elhunyt egy motorbalesetben. Nathaniel 20 évesen költözött el, mikor kishúga már két éves volt, de miután pár hónappal ezelőtt az édesanyjukat is hirtelen elveszítették, a férfinak szembe kellett néznie a dolgokkal, hogy mostantól neki kell felnevelnie Gabriellát. 
Mindkét főszereplőnk megsebzett, és mélyen legbelül mindketten vágynak valamire, de amikor útjaik a véletlen során mégis keresztezik egymást, rájönnek hogy a boldogság és a remény, mindvégig ott lebegett a szemük előtt. 

A TÖRTÉNET KEZDÉSE
2016. SZEPTEMBER 
Az időpont változhat!